Radnóti Miklós Nem Tudhatom Elemzés
NEM TUDHATOM Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép?
Radnóti miklós nem tudhatom vers elemzés
- Ajka gyógyászati segédeszköz szaküzlet factum med kft szabadság tér
- Barbie video jatek kaland teljes film magyarul videa 720 p
- Radnóti Miklós: Nem tudhatom-elemzés - Cikkcakk
- Törölt sms üzenetek visszaállítása telefonico
- Matematika gyakorló 1 osztály mozaikrh
- A jó lacibetyár túr a disznó
- 1108 budapest venyige u 3
- Minn kota elektromos csónakmotor eladó
- Otp a hitel igénylés feltételei full
- Visszatért a szlalom Dunaújvárosba – Sportmenü
- A szürke 50 árnyalata ebook
- Emelt szintű informatika érettségi tételek
Vagyis minden, ami a pilóta számára csak egy pusztítandó célpont, az mások számára lehet egy munkahely, gyerekek találkozási pontja, egy komondor lakhelye, tehát az életük része. A közelség-messzeség ellentéte is ezt fejezi ki: lentről minden közel van, és nem csak a távolság értelmében, hiszen minden olyan emberi, szívhez közeli élmény, ezzel szemben a gépen repülő pilótától ez teljesen távol van, neki ki kell zárnia az érzelmeket, és a parancsot kell végrehajtania. A költő nem csak a jelen idősíkján figyeli a tájat, a parkról eszébe jutnak a régi szerelmek, a járda széli kőről a felelések előtti izgalmak, csupa-csupa emberi érzés. Viszont a kő hiába jelent valami fontosat számára, a gépről még csak nem is látni. A versnek van egy feszültséggel teli, amolyan "vihar előtti csend" hangulata is, amit a pilóta közeledése vált ki, ahogy halad a célpontok felé. Ez pedig a háború, a pusztítás közeledtét jelzi, ami hamarosan le fog csapni az oly kedves és emlékekkel teli tájra. Ezt a jövőbeli pusztítást a vörös szín érzékelteti: "a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom", "piros zászló kezében".
A vörös szín a vér szimbóluma lehet, Radnóti tudja, mi fog várni erre a számára fontos vidékre. A mű végén van egy fordulópont, ahol a költő leírja, hogy tisztában van az ország bűneivel: "Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép". Tudja, hogy mi se vagyunk különbek a többi népnél, mi is ugyanúgy célpontnak néztük más országok tájait, de ezek múltbéli történések, amikből tanulni kell, hogy ne forduljanak elő többet. Egyértelműen elítéli a háborút, mivel a legnagyobb csapásokat az ártatlanok szenvedik el: dolgozók, költők, csecsemők, akik mind bűntelenek, mégis értelmetlenül kell meghalniuk. Ezért példaként őket hozza fel, akiket meg kell védeni, de ők az egész nemzetet szimbolizálják. A csecsemők értelmében látja a jövőt, ők jelentik a reményt: "világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva". A világos-sötét ellentéte szintén a béke és az értelemmel teli gondolkodás és az értelmetlen háború harcát tükrözi. Csak akkor lehet menekvés, amikor jelt ír hazánkra újból a béke ujja, amikor a fojtott szóra friss szó lesz a felelet.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. A vers eleje így kezdődik: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent". Azonban mindjárt két szempontot is olvasunk, először "nekem szülőhazám", "messzeringó gyerekkorom világa", majd pedig: "Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj". Elsősorban ez a két szempont váltakozik: a "lentről", pontosabban: belülről, azaz résztvevőként való látásmód, és annak ellentéte, a fentről való dehumanizált látásmód, mely pusztítandó célpontokat lát. Az (ember-)idegen felső, gépies látásmódra váltás előtt a "nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom" keserű képe jelenik, annak az előérzete, ahogy az éppen még "lángoktól ölelt kis ország" földjét - ahogy azt a házfalat is - elöntik, felperzselik a lángok, és vér fogja áztatni, megfesteni: maga a "csorgó, vöröslő fájdalom".
A vers annak az előérzete, hogy ez a föld, a szülőhazánk, az élet mélységében való megélésének, a lelki kiteljesedésének nekünk rendelt helyszíne - ahogy ezt a "részt-vevő" képek is mutatják - hamarosan a pusztítás célpontjává válik. A "sírok" közti "anyóka" halk sírogatása az elkerülhetetlen baljóslatú végzet ómene. Vörösmarty említése az " Itt élned ", és most: " halnod kell" közeledése. Egy üres sor után hirtelen vált a hangnem: "Hisz bűnösök vagyunk mi", sőt, a "dolgozók", "bűntelen költők", és "csecsszopók" zavarba ejtő felsorolásával találkozunk. Ez a váltás a földközeli realitás képeivel az égen túl az Égi dimenziót nyitja meg. Az ország, a szülőhaza célponttá vált. A gépen fölébe szálló Fölött ott van az egyetlen lényeges "szempont", Isten. A kiszolgáltatott Haza vajon Isten haragvó Ítéletének célpontjává vált? "Hisz bűnösök vagyunk mi", de az a többi nép is. Majd a költő értékeket próbál felsorolni. A "dolgozók" teremtenek és nem csak henyélnek. Talán vannak "bűntelen" "költők" is, akik a szépség, a lélekkel telítettség isteni tartományainak szolgálói.
Majd a következő sorokban meg is mondja, miért érzi magát "itthon". Tudja, mi hol van, ismeri az embereket, a tájat, mindent közelinek érez, a sajátjának. Azonban aki a gépről szemléli a vidéket, annak csak " térkép e táj ". Ez számomra úgy hangzik, mintha egy turista lenne, aki egy idegen országba érkezett, idegen emberekhez, idegen tájra, és aki csak térképpel tud tájékozódni. És mivel minden idegen számára, hiába van nála térkép, attól még nem tudhatja, hol lakott Vörösmarty Mihály, míg mi, akik ismerjük a hazánkat, a kultúránkat, irodalmunkat, nagy valószínűséggel meg tudjuk mondani. Aztán persze kiderül, hogy nem egy barátságos, ismeretlen szemlélővel van dolgunk, hanem egy vadászpilóta kémleli a terepet, méri be a célpontokat: "gyárat, vad laktanyát". S itt tűnik ki a fent-lent ellentéte, ahogyan Radnóti felsorolja, hogyan néz ki ugyanaz a táj fentről, a pilóta szemszögéből, és hogyan látja ő lentről, ártatlan lakosként. "S mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen".
A vers utolsó sora, amely lezárja a művet, egy fohász: "Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. " Fentről várja a segítséget, egy embertől jóval nagyobb hatalomtól, mert már csak ő tud megóvni minket.
Radnóti Miklós: Nem tudhatom… Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép?